... elfilozofálni azon, hogy mi a nők elvárása a férfival szemben. Természetesen ez fordítva is igaz, de most hadd maradjak csak ennél a kérdéskörnél.

Az utolsó hozzászólások között kaptam tanácsként, hogy kevesebbet nyavajogjak (legyek férfi) kapjam el az asszonyt szorítsam a falhoz és legyen bennem olyan szenvedély, hogy magától lecsússzon a bugyija. Aztán egy másik blogon olvasom, hogy a nő egyszerre szeretne apucit magának meg alfahímet, és az IGAZI férfi tud ígyis-úgyis viselkedni, sőt azt is mindig tudja, hogy melyiket mikor kell alkalmaznia...

Én azonban azt gondolom, hogy ez biztosan így van a romantikus lányregényekben, meg a mindig ideális kapcsolat után vágyakozó nők fantáziáiban, sőt biztosan így van sok olyan férfi fantáziavilágában is, akik küzdenek a mindennapok ügyes bajos dolgaival, de hogy a valóságban ez olyan ritka, mint a fehér holló, arra mérget veszek.

Egy szeretői kapcsolatban természetesen nagyon könnyű eljátszani az alfahímet. A nő eleve ezért megy bele egy ilyen kapcsolatba, a férfi pedig könnyen magára ölti ezt a szerepet pár órára. Itt nincsenek hétköznapi problémák, nyűgök, bajok, itt mindenki a legjobb oldalát mutathatja, és eljátszatja az alfahím meg a nőstényördög szerepét, aminek persze hogy hatalmas és mindent elsöprő szex a vége. Ezzel önmagában nincs is baj.

Csak kérem szépen meg kell ezt próbálni a hétköznapokban is, és rögtön kiderül, hogy ott azért nem ilyen egyszerű. Amikor egymás kerülgetitek a fürdőszobában, mikor a másik már megint képtelen időben elkészülni, vagy a szoba közepén hagyja a zokniját, vagy megint a gyerek előtt oktat ki gyereknevelésből, nem mosogat el, stb, stb, akkor aztán lehet megpróbálni alfahímet játszani, meg háziribit, kíváncsi vagyok az eredményre... És ezek a teljesen normális hétköznapi dolgok NEM azt jelentik, hogy nem szereted a másikat, hogy nem vágysz rá, ezek csak úgy ott vannak nap mint nap és meg kell küzdeni velük. Mindenki tudna több tucat ilyet mondani.

Ezer meg ezer kompromisszumot kell kötni annak érdekében, hogy egy kapcsolat hosszútávon bensőségesen és harmonikusan működjön testileg és lelkileg és akkor, de csak akkor tényleg van rá lehetőség, hogy játszunk, hogy tudjuk afahímek meg apák illetve kicsit kurvás feleségek és anyák is lenni a hétköznapokban.

Én azt mondom, hogy egyáltalán nem nagy teljesítmény szeretőként fergetegeset alakítani az ágyban, erre senki nem legyen büszke. A hétköznapokban, a gondokkal és problémákkal együtt úgy együtt lenni és szeretkezni, hogy az mindkét fél számára maximálisan kielégítő, na az az igazán nagy teljesítmény akár a férfi, akár a nő részéről.

És higgyétek el ÁTLAGOS és NORMÁLIS férfi NEM akar mindig alfahím lenni, néha ő is vágyik rá, hogy a falhoz szorítsák és ...

Ahogyan a nő is.

Nem tudom az okát, nem is értem, de ha őszinte leszek nem is igazán érdekel, de az elmúlt hetekben nagyon jó lett a kapcsolatunk. Boldog, kiegyensúlyozott, konfliktus mentes. Sok beszélgetéssel, sok összebújással. Meleg, meghitt, idilli.

Igazából nem tettünk semmit. Egyikünk sem viselkedik tudatosan másképpen, mint korábban. Ugyanúgy vannak mindennapi problémák, a gyerekek ugyanúgy hisztisek, a reggelek ugyanolyan katasztrófák, de ezzel együtt mégis más. Jobb. Sokkal jobb.

Valamiféle mélyről jövő testi és lelki kielégültséget érzek. Örülök Neked, örülök a gyerekek, örülök a családomnak, örülök a mindennapoknak. Hogy reggel megcsókolsz. Hogy odabújsz és befészkeled magad a karjaimba. Hogy szorosan összebújva nézzük a tévét. Hogy így is alszunk el.

Örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy az én feleségem milyen hihetetlenül csinos és vonzó nő, aki után mások is megfordulnak, férfiak és nők egyaránt. Örülök a két szép csajnak akiknek az apja vagyok. Örülök, örülök, örülök.

Persze eddig is ezeket gondoltam és eddig is örültem ezeknek, de valahogy mindig volt valami probléma ami elnyomta ezeket a gondolatokat. Most nincs. Illetve nem nyomja el.

Látom rajtad, hogy Te is jobban érzed magad. Kicsit kiegyensúlyozottabb lettél és magabiztosabb. Határozottabb. Minden területen. És ez nagyon jó! Örülök Neked!

Szóval jó lett! A kapcsolatunk. A mindennapjaink.

Köszönöm!

 ... egy rövid életjel rólam, és azoknak szól, akik olvasni szokták a soraimat és megpróbálnak bölcs tanácsokkal ellátni! :-)

Jelentem a blog nem szűnt meg, én is élek és a párom is, nem váltunk el, nem öltük meg egymást, élünk, sőt sok pozitív dolog is történt.

Egyszerűen olyan irtózatos mennyiségű munka szakadt a nyakamba, hogy nincs időm leírni a gondolataimat, válaszolni a kommentekre. Jelzem: olvasom őket és nagyon örülök neki, és remélem pár napon belül megint lesz egy kis időm visszatérni ide.

Szóval minden oké!

Comming soon!

Azon gondolkoztam az elmúlt napokban, hogy vajon mennyivel járhatnék előbbre az Önmegvalósítás terén, ha azt az időt, energiát, amit a szexuális vágyam, mint fiziológiai szükséglet kielégítésére (pontosabban kielégíteni probálására) fordítok, azt az időt mondjuk munkára, valamilyen értékteremtő tevékenységre tudnám fordítani?

Hülye közhely, hogy a férfiak naponta átlagosan X alkalommal gondolnak a szexre. Közhely, de igaz (jó, mióta szorgalmas blogolvasó lettem, azóta tudom, hogy vannak kivételek. Sok kivétel van, de mondjuk, hogy az Átlagos Férfi). Minél erősebb a szexuális vágy, annál többször. Minél régebben volt szex, annál erősebb a szexuális vágy.

Én általában 2-3 naponta igénylem a szex valamilyen formáját, néha gyakrabban, néha ritkábban. Nálam is változó. A harmadik napon és azt követően már elmondható, hogy mint az induló szülési fájdalmak, 12 percenként villan be valamilyen emlékkép valamely korábbi együttlétünkről, vagy még meg nem valósított fantázia kép. Ilyenkor a gondolat elkalandozik, a tekintet réved, a vér az agyból az ágyékba tódul. Ez a helyzet tökéletesen alkalmatlan arra, hogy az ember folymatos kreatív gondolkodást végző munkát végezzen. Kell hozzá önuralom, hogy ilyenkor a gondolatokat koncentrálni tudjuk, de időnként nagyon nehéz. Ahogy pedig telnek a napok, úgy egyre nehezebb. Ilyenkor borzasztóan gyatra tud lenne a teljesítményem. Míg egy-egy jó szeretkezést követő napon képes vagyok 150%-on teljesíteni, ilyenkor ez leesik 30% alá. És ez nem csak a munkára igaz, ugyanúgy vonatkozik egyéb szerepeimre, mint apa, férj, stb.

Most lehet rajtam szánakozni és röhögni, de már Maslow bácsi megmondta, hogy a különböző szükségletek kielégítése iránti motivációk egymásra épülnek. Ha nem eszel, nem iszol, nem dugsz, akkor ne is próbálkozz az önmegvalósítással, a kreativitással, mert esélytelen. Ha az ember éhes, akkor semmi más nem érdekli. Minél éhesebb, annál inkább. Én pedig sokszor vagyok éhes.

A kiegyensúlyozott nemi élet nyújtotta kielégültség érzés és az ezzel járó "ide nekem az oroszlánt" magabiztosság csodákra képes...

Az vesse rám az első követ, aki nem így gondolja.

Egyetemisták voltunk még, önfeledtek, vidámak. Buliztunk reggel délben este, hétköznap és hétvégén. Rengeteg-rengeteg barátunk volt.

Együtt jártuk Miskolc utcáit, kijártunk a Tapolcára, Lilafüredre, jártuk a Bükköt. A "Roki", a "Hejő", a "Kettes", a "Vian", a "Bugajakab" mennyit koptattuk ezeket?

Az örül nagy kirándulások: Tokaj, Abádszalók, "Gugornya", Rókafarm, stb. Te jó isten mennyi szép emlék!?

Na meg a hülyeségek: a gilisztaevő verseny, a mobiltelefon dobáló bajnokság, a koleszos sör-virsli-pálinka futam, a "Nagy Domokos" túra, egy éjszaka a fogdába... Hát nem vagyok mindenre büszke, de az idő megszépíti az emlékeket. :-)))

Hallottam ma egy dalt, mindez erről jutott eszembe. Csak egy kis szösszenet. Nekünk. Ahogyan indultunk. Együtt.

Ma sem csinálnám másképpen.

Ma is téged választanálak.

Emlékszel mennyit énekeltük?

Hogy miért nem olvassa el amit írok? Fogalmam sincs. Tényleg nincs. Tudja, hogy írom, és régebben bele-bele olvasott. Aztán egy ideje nem. Azon gondolkoztam a napokban, hogyha leírnám ide, hogy van egy szeretőm és részletezném, hogy miket művelünk, akkor mennyi idő telne el a bejegyzés és a számonkérés között. Lehet, hogy angyali nyugalommal irogathatnék az esetleges nőügyeimről, sose kérné rajtam számon...

Talán mert mindíg van egy vagy több "Sokkal Fontosabb Dolog". Ezek olyan dolgok, amik priorításban mindíg a legelső helyen szerepelnek, még kettőnk kapcsolatát is megelőzve. És ha egy "Sokkal Fontosabb Dolgot" kiiktatunk, akkor hamarosan jön egy következő. Mert mindíg van következő.

Egyszer november végén összevesztünk azon, hogy én megkérdeztem Tőle, hogy miért nem olvassa, nem érdekli?  Akkor még a veszekedést követően gyorsan elolvasta visszamenőleg pár bejegyzésemet, hogy képbe kerüljön. Tudtommal az utolsó amit elolvasott, az a "köszönöm" volt, mert kíváncsi volt, hogy "utána" írok-e valami és vajon mit.

Most őszintén, nem szánalmas dolog, folyamatosan jelezni, felhívni a figyelmét valakinek, hogy "hahó, olvasd már el amit írok, lécci, mert a legmélyebb gondolataimat írom le csak neked, rólunk, kettőnkről"? Mintha kurválkodnék a gondolataimmal és el akarnám adni magamat.

Van-e valakije? Szinte biztos vagyok benne, hogy nincs. DE Istenemre mondom, néha azt gondolom, hogy lehet, jobb lenne, ha lenne, mert talán az felrázná, kimozdítani abból az elefántcsont toronyból ahová bezárkózott. Akkor tudnám, hogy vannak vágyai, amit én ugyan képtelen vagyok felébreszteni, de más igen. Maghasadni a szívem bánatomban, hogy az akit tiszta szívből, igaz szerelemmel szeretek, annak testében, lelkében, szívében MÁS ébreszt vágyat, de legalább tudnám, hogy ez számára boldogságot jelent, ha nekem keserűséget is.

Így viszont ő sem boldog és én sem vagyok az. Élünk egymás mellett, szívünk mélyén egyikünk sem tud létezni a másik nélkül, mégis boldogtalanok vagyunk, és ezen KÉPTELENEK vagyunk változtatni. Engem az megőrjít és egyre jobban elkeseredem.

Ő, aki több diplomával, doktori címmel rendelkezik, külsőleg gyönyörű és másokban is vágyat ébresztő, mindíg kifogástalan megjelenésű, tökéletesen csinos és maximálisan nőies, Ő aki pár éve még az ország egyik legnagyobb iparvállalának a felügyelő bizottságában foglalt helyet, embereket írányított és emberek sorsa felett döntött, Ő most tökéletes határozatlansággal szemléli saját magát, engem, a kapcsolatunkat és egyáltalán az életünket. És nem tudom, hogyan tudnám felrázni. Őt. Magunkat.

Persze, írtam, hogy ez mindíg két emberen múlik, és bennem is van számtalan hiba, számtalan idegesítő dolog. Például reggel morcos vagyok. Reggel mindíg sietek, sietnék, és rettenetesen idegesít, hogy képtelenek vagyunk időben elindulni. Soha. Persze valószínüleg ha egyébként kiegyensúlyozott lennék, akkor minden egyéb dolgora sokkal könnyebben mosolyognék. Így viszont mérhetelen mennyiségű feszültség gyülemlik bennem a fent említett tehetetlenség miatt, amit nem tudok, hol levezetni és a legkisebb konfliktus forrásnál ez kipattan. És nem tudok rajta mosolyogni, hanem robbanok. Kicsit vagy nagyot. Ha rákötnének egy generátorra, a környéket el tudnám látni árammal...

Ez a 22-es csapdája. Tyúk vagy a tojás. Tegnap este beszélgettünk. Sok mindenről. Mondtam neki, hogy nagyon-nagyon szeretném látni rajta, a szemében a VÁGYat, hogy akar engem, és engem akar és ezért tenni is kész. Hogy megfogjon, hogy elcsábítson, hogy érzetesse velem, hogy ő a nő és én pedig férfi vagyok. Azt a választ kaptam, hogy ezt ne várjam, mert ő nem ilyen.

Van köztünk egy fal. Ezt ő mondta. Nem a jó oldalamat látja hanem a rosszat. Ha közeledni próbálok, kedves vagyok, mosolygok, akkor sem ezt látja, hanem azt az arcomat, amikor morcos vagyok, amikor dühös, amikor veszekszem. És ez taszítja automatikusan. Ez falat emel kettőnk közé.

Nem tudom mennyi idő kell ezt a falat lebontani? Le lehet-e egyáltalán bontani? Írtam itt még szeptember elején, hogy tudom: nekem kell változnom, ha azt akarom, hogy ő is változzon. Megpróbáltam. Ezt ő is elismeri. Probáltam sokat moslyogni, lazábban kezelni a dolgokat, még kedvesebb, figyelmesebb lenni. De nem láttam semmi változást. Lehet, hogy két-három hónap nem elég.

Fogalmam sincs merre induljak tovább. Megpróbálok ismét/továbbra is kedves és mosolygos lenne, nem durcás, nem veszekedős. Még mosolygosabb, még kedvesebb. Elfolytom magamban az elementáris erővel felszínre törni akaró, iránta érzett szexuális vágyat, lenyelem az ezzel járó feszültséget. Talán hosszabb idő alatt ki tudom őt mozdítani az elefántcsont toronyból. Talán fél év. Vagy egy év. Vagy több. AKAROM!

Feszültség levezetésként pedig elmegyek kárátézni. Mint Ross a "Jóbarátok"-ban :-)))

Szia Édesem!

Nem tudom, hogy ezt olvasod-e, vagy inkább mikor olvasod. Nagyon régóta nem kérdeztem már, hogy olvasod-e az írásaimat, de az az érzésem, hogy nem. Nem baj, szíved joga elolvasni, vagy nem elolvasni. Ha fordított helyzetben lennénk, én innám a szavaidat, hogy tanuljak belőlük, és megismerjelek még jobban. Mert igen, tizennyolc év után is tudsz nekem újdonságot produkálni, ma sem ismerlek tökéletesen. Illetve azt gondolom, hogy ismerlek, de nem.

Jobb híján egyéb blogokat szoktam olvasni, amit hozzád hasonló korú nők írnak, akik szintén hosszabb rövidebb ideje házasságban, vagy párkapcsolatban élnek, egy-két több gyerekkel az oldalukon. Az ő gondolataikból, mindennapi problémáikból, örömeikből és bánataikból próbálok megtanulni "női fejjel" gondolkodni kicsit, hogy ezáltal téged is jobban megismerjelek, tudjam, hogy mi tesz téged boldoggá vagy szomorúvá.

Mióta ezeket a blogokat olvasom, nagyon sok újat tanultam. Olyan problémákkal találkoztam, amikről korábban nem is gondoltam, hogy léteznek. Hogy mennyire szenvedhet egy nő is a szexualitás hiánya miatt. Hogy mi késztet egy másikat arra, hogy az általa is minden szempontból ideálisnak tartott férj és két szép gyermek mellett a szeretője után vágyakozzon. Vagy ott egy másik, aki szintén a férje és a szeretője között örlődik. Vagy a nálam egy ötössel fiatalabb srác, aki szinte betüről betüre ugyanazon problémákkal küzd, mint én csak ott még nincsenek gyererek. És még vannak páran. Küzdenek a TEST és a LÉLEK vágyainak kettősségével, miközben élik a mindennapjaikat.

Annyira, de annyira jó lenne a Te gondolataidba is belelátni. Vagy leírva olvasni. A non plusz ultra persze az lenne, ha őszintén, kendőzetlenül beszélhetnénk róla. A saját vágyainkról, és problémáinkról. Hogy ne állandóan kitalálni kelljen, hogy most éppen mit akar a másik. Hogy nem burkolt, észrevehetetlen célzásokból kelljen állandóan olvasni próbálni. Mintha valami rohadt titkos ügynökök lennénk, akik félnek, hogy lehallgatják őket, ezért virágnyelven beszélnek, vagy még úgy se. A másik meg dögöljön bele a megértésbe...

Ez álőszinteség, olyan szerep, ami le kellen végre dobni. Miért egymás előtt kell megjátszani magunkat? Ki a fenével beszéljen az ember őszintén, EGYENESEN, ha nem azzal, akivel TIZENNYOLC éve osztja meg az életét.

Na mindegy, befejezem. Úgysem olvasod.

Majd megpróbálok valahogy beszélni veled erről.

...hogy miért volt szükség a tegnap esti cirkuszra.

Nagyon jól telt a tegnapi nap. Sok mindent sikerült megint elintéznünk, nagyon szépen haladunk az üzleti ügyekkel. Jó kedvünk volt, beszélgettünk. Bár, állítólag reggel én tiszteletlenül beszéltem Veled mások előtt, jobban mondva kioktattalak, mint egy óvodás gyereket. Én nem érzem így, de ha Te így érzed, akkor bocsáss meg érte, nem volt szándékos.

Nem voltam se ideges, se türelmetlen, se feszült, semmi olyan amit általában szóvá szoktál tenni nekem. Mi értünk haza a nagyobbik gyermekkel először, nem sokkal utánunk érkeztetek ti is a kicsivel. Vártam Rád, hiányoztál, megint napok óta nem volt időnk egymásra. Tegnap időben is értem haza, gondoltam lesz egy lazább esténk. Lazább alatt persze azt értem,  hogy mindent megcsinálunk amit egyébként is meg kell, csak erre nem két óra áll rendelkezésre, hanem ennél sokkal több. (Persze azonnal hallom is a válaszodat, hogy TE megcsinálod amit kell, mert ÉN általában nem veszem ki a részem a munkából. Ezen most nem vitatkoznék...)

Hazaérkezés után teljesen jól elbeszélgettünk. Ültünk az ágyon és átbeszéltük újra a nap eseményeit. Jó kedvünk volt, Neked is jó kedved volt. Aztán elkezdtünk pakolászni, illetve én leültem, hogy még megírjak egy emailt, illetve említettem, hogy este majd még dolgoznom kellene egy kicsit.

Aztán nagyjából 3 másodperc alatt olyan viselkedésbeli változáson estél át, mintha valaki teljesen más emberré változtál volna. Durván nekem estél, hogy én már megint nem csinálok semmit, nem látom meg a munkát, Te megszakadsz a tennivalókba, bezzeg én k..vára ráéerk a kanapén ülni és a számítógépet pötyögtetni. Meglepetésemben köpni-nyelni nem tudtam és a durva támadásra durva védekezés volt a válasz.

Elszállt az agyam...

Lehet, hogy nem látom meg a munkát. Lehet, hogy több segítségre lett volna ott akkor szükséged, de könyörgöm, nem lehet tisztességesen szólni??? "Drágám légyszives pakold el a gyerekek ruháit a gyerekszobába." Sosem szoktam, mert nem tudom Te mit hová szoktál tenni és nem is akarom megtanulni. El tudom pakolni, de biztosan nem oda és nem úgy fogom ahogy Te szoktad. Mondd azt, hogy ma, vagy mátol ez az én dolgom és megcsinálom. "Nem pakoltad ki a kosárból a bevásárolt cuccokat, csak leraktam a konyhába." Igen. Te sem pakoltad ki és én sem, azért, mert EGYMÁSSAL beszélgettünk a hálószobába. Igen, lehet, hogy nem vettem észre. Ha nem veszem észre, akkor csak annyit kell mondani: "Drágám légyszives pakold ki." Ennyi. Nem nekem ugrani és átharapni a torkom.

De végül is hálás is lehetek érte, mert egyébként sokkal inkább vágytam volna arra, hogy este összebújva heverjünk a kanapén és tévézzünk vagy beszélgessünk, minthogy dolgozzak. Ezek után azonban a legkisebb mértékben sem vágytam rá, hogy veled legyek. Helyette nagyon hatékonyan és nagyon kreatívan be tudtam fejezni a munkámat.

Az ügyfelem hálás lehet érte Neked.

Miután nagyon Bátor lettem tegnap reggel, nagyon jól telt a napom. Tudtam, hogy ennek a napnak már csak jó vége lehet. Sok mindent intéztem. Több sikeres megbeszélésem volt, és teljesen váratlanul két új üzleti lehetőség is beesett, ami most nagyon jól jött.

Délután Te meg én együtt tárgyaltunk egy ügyféllel, és én folyamatosan Téged csodáltalak, mert tegnap fantasztikusan néztél ki. Szűk fekete rövid szoknya, mely tökéletesen kiemelte az egyébként is formás kerek popsidat, karcsú derekadat és az általam imádott fantasztikus lábaidat. A dekoltázsod megint észbontó volt és a teljes összkép olyan hatással volt rám, hogy ha nem ismernélek akkor is azonnal halálosan beléd szerettem volna. A tárgyalás előtt és után nem győztem hangot adni csodálatomnak és rajongásomnak.

Aztán nekem még volt egy hosszabb mebeszélésem így elválltunk egymástól és csak este nyolc körül értem haza. Jó kedvem volt, próbáltam kedveskedni neked, megölelni, kifejejezni a szerelmemet.

Először azt mondtad fáj a fejed. Elhiszem, van ilyen, bárkivel előfordul. Aztán a harmadik ölelésnél eltoltál magadtól, azzal, hogy most ne, mert nem eski jól. Majd megkérdezted, hogy miért mindíg akkor vagyok kedves amikor nem lehetünk együtt (piros betüs napok - a szerk.), az neked rossz, és nem esik jól.

A közeledésem és a rajongásom őszinte volt és szívből jött. Rosszul esett amit mondtál. Ez természetesen látszott rajtam. És minthogy Bátor vagyok, őszintén elmondtam, hogy mit gondoltam reggel, napközben és este, mikor velem voltál és amikor nem. Természetesen innentől kezdve az Isten nem mossa le rólam, hogy én azért voltam kedves, mert akarok valamit és semmi másra nem ment ki a játék, mint arra.

Megmondtam mi a bajom, te megmondtad, hogy tudod, hogy mi a bajom és számonkérted rajtam az előző mondatban leírtakat.

Ebben maradtunk. Aztán elmentünk aludni.

De Bátor voltam.

... leszek, mert most nem sok időm van, de ezt le akarom írni.

Jó pár héttel ezelőtt volt egy bejegyzésem "önző vagyok?" címmel, melyet követően beszélgettünk is otthon a témáról. Ehhez a bejegyzéshez Kócos írt egy kommentet ami kicsit meglepő volt számomra, de ugyanakkor ez a komment és az otthoni beszélgetésünk bátorítást is adott, hogy szégyen és kudarc érzet nélkül beszéljek veled erről, kérjek tőled ilyet.

Ennek ellenére, bár lélkeben már kicsit bátrabb voltam, mégsem mertem előállni a dologgal. Aztán pár héttel később nagyon-nagyon hosszú idő után Te kezdeményeztél, én pedig a mennyekben jártam. :-)))

Ez újabb bátorítást adott, de ezzel együtt ezután sem hozakodtam elő a témával. Lélekben bátor voltam, mint a nyuszika a hülye viccben: "... persze, hogy meg tudom ölni az medvét, csak nem akarom..."

Egészen a mai napig, amikor úgy gondoltam, hogy itt a remek alkalom, hogy bátran, férfiasan előadjam mit szeretnék! (Az persze már más kérdés, hogy az alkalom mégsem remek, mert megfeledkeztem bizonyos ki nem iktatható tényezőkről, ahhoz pedig még nem vagyok elég bátor, Te meg szerintem annyira nem vagy bevállalós, hogy ettől függetlenül máshol másképp mégiscsak teremtsünk rá alkalmat.)

Szóval bátor voltam és megtettem. De nem is ez motiválta most ezt a bejegyzést, bár azért jó arról beszélni, hogy bátor voltam. Mindenki hallja? Még egyszer mondom: Bátor, nagy B-vel. Hanem az motiválta, hogy Te nem voltál visszautasító, sem mérges, sem kényszeredett, hanem őszintén mosolyogva válaszoltál. Én ezt pozitív visszajelzésnek veszem, és nem törődöm azzal, hogy a mosoly esetleg a nem létező alkalomnak szólt...

Köszönöm Drágám a mosolyt és a pozitív hozzállást, megint bátrabb lettem kicsit!

Így visszaolvasva nem lettem rövid. Ellenben Bátor! :-)))